hartford-budapest metró

Kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak. A metró most már végállomásához közeledik.

Az utolsó hétre expresszjárattá alakult: elhaladt a helyi Temze partján, Eugene O'Neill szülőhelyén New Londonban, és hosszú útja az éjszakába a Blu-ban folytatódott. Ezután továbbsuhant a mallba a Berlin fele vezető úton. Ott beugrott a Krispy Kreme nevű, isteni jó donutos helyre, aztán hazajött társasjátékozni egy utolsót.
Most meg itt ül a bőröndjeivel az üres lakásban, és mindjárt megy elbúcsúzni a campustól.

Aztán irány a repülőtér, és haza...

Nagyon mozgalmasak ezek az utolsó napok, rohangálás, ügyintézés, elbúcsúzás, kirándulás, bulizás, pakolás, csak úgy peregnek a percek. Ma töltöm az utolsó éjszakát az Egyesült Államokban.

Az elmúlt nap kihívása: új halogénizzót venni az iróasztali lámpámba. Merthogy nem olyan egyszerű ez.  Például többnégyzetmérföldes bevásárlóközpontokban egyáltalán nem lehet ilyesmihez hozzájutni. Ott csak ruha, parfüm, és videojáték kapható. Ha az ember egy villanykörtét, egy seprűt vagy egy csomag zsebkendőt akar venni, na azt ott nem lehet. Nekem ez mindig fura volt, de állítólag itt ez a normális, hogy a hétköznapi élet kellékeihez egyáltalán nem lehet hozzájutni a mallokban. Ergo: a mallban csak olyan dolgokat lehet kapni (de azt hatalmas mennyiségben), amikre, ha kicsit jobban belegondolsz, igazából nincs is szükséged. Na de nincs okom zsörtölődni. Hát nem az a shoppingolás definiciója, hogy csupa fölösleges kacatra költesz el egy csomó pénzt?
Szóval vissza a halogénizzóhoz. Vasárnap reggel fölkelve életmentő ötletem támadt. Eszembe jutott, hogy vasárnap az egyetlen nap a héten, amikor el tudok jutni busszal abba az áruházba, ahol a lámpámat vettem annak idején. A hét többi napján ugyanis nem arra megy a busz. Szóval felszálltam a QK nevű buszra. De végig valahogy furcsán éreztem magam. Aztán rájöttem, hogy miért: a többi utassal együtt mi voltunk a társadalom számkivetettjei, a lenézett mozgáskorlátozottak. És valóban, mindannyiunknak hiányzott egy végtagunk: az autónk. Majdnem, hogy szégyelltem magam, hogy a tömegközlekedés-használat bélyegét kell hordozzam. És valóban, noha tiszták, szépek, légkondicionáltak a buszok (képzelem mennyi benzint fogyaszthat, hogy az egész buszban 15 fokot csinálnak, de hiába,a légkondicionálás még a négykerékmentes proletariátusnak is jár), csak a legalsóbb társadalmi réteg használja őket. És az is csak muszájból. Nem is tömegközlekedés ez,  hiszen nem a tömeg, hanem a csóró kisebbség veszi igénybe. Nem jól van ez így, mondom én ezt európai szemmel. Miért jó az, hogy mindenki a saját, egyéni használatú batár dobozával furikázik éjjel-nappal? Hogy leélhet egy életet, hogy személyes terét még csak arra az időre se kell, hogy elhagyja, amíg bankügyeit intézi (drive-through bank tellers)?
Valósággal éreztem az autósok szúrós, elítélő tekintetét, amint megpróbáltam átkelni egy zebrán, ahol szerintem 10 év után én voltam az első gyalogos, aki átment. Hogy jövök én ahhoz, hogy gyalog közelítem meg az áruházat? Hogy vehetem ennyire semmibe a társadalmi előírásokat? És az áruház se akarta, hogy eljussak oda. Sehol egy járda, úgy oldalaztam az út melletti domboldal gyepén.
De végül bejutottam. Nagy nehezen megtaláltam az áhított halogénizzót (ami egyébként majdnem annyi volt, mint a lámpa maga, amiben ugye van már egy izzó), és nagyon, de nagyon nehezen ráakadtam egy eladóra, akit megkértem, ugyan cserélje már ki nekem (ugyanis egy üveglapot kellett csavarhúzóval levenni, hogy hozzá lehessen férni az égőhöz).
Bizony szívmelengető érzés töltött el, amikor azt olvastam a miniatűr kis körte csomagolásán: "Made in Hungary". Nem csalódtam hazám műszaki kiválóságában, tökéletesen működött. Ennyi kaland és megaláztatás (amit az amerikai autókultúrától kellett elszenvedjek) után végülis jól végződtek a dolgok. Ez így volt megírva: pont itt, a newington-i Targetben kellett magyar halogénizzót vennem.

A Benefit Street regi hazai

A vakitoan feher Capitolium
>
A Providence folyo
 
Újabb fővárost pipáltunk ki tegnap, rohamtempóban, mert délután ötre a Beának vissza kellett érnie hogy elhozza a kocsiját a szervizből. De mivel Providence nem túl nagy város, és mindannyian tudunk gyorsan menni, végülis mindent megnéztünk, amit akartunk. A legnagyobb élmény talán egy volt kormányzó háza volt, ahol az idegenvezető egy csomó érdekességet mesélt. Például, hogy a 18. században a cukrot nem a teába, hanem a nyelv alá tették, hogy spóroljanak vele. És ami megmaradt a nyelv alatt, az bizony ment vissza a cukortartóba. Édes élet.
Megyek eszek egy kis csokit. 
  

Most már az uccsó hét következik, és már tudom, hogy vegyes érzésekkel fogom elhagyni a Trinityt. Jó dolgom volt nekem itt, nagyon is. Egy ajándékév. Jól meg kell becsüljem.
Jövő héten még belehúzok a nyomdában, de nem bánom, az is jó. És mindennap mással fogok búcsúebédelni a déli szünetben. Egy palacsintasütés is tervben van, csak a hülye füstérzékelőtől tartok. Mióta megfogant a terv, szemezek a kis fehér dobozzal a plafonon, hogy vajon elemmel megy-e, mert akkor csak ki kell vennem őket és adj neki. Olyan érzékeny, hogy a forró olajra is szerintem beriasztana, márpedig a palacsintasütés bizony jár némi szaggal. Majd meglátjuk. Végülis ha beriaszt, legalább kijön a biztonsági szolgálat és tőlük is elköszönhetek... na jó, azért az nem lenne olyan vicces.
Újabb lövöldözés, ezúttal New Havenben, valami unatkozó munkanélküli fiatal véletlenszerűen lövöldözgetett, állítólag már elkapták. Mindig van valami.
írtam? a professzor, akinek nyáron dolgoztam, adott ajándékba egy példányt az antológiából, aminek ő a főszerkesztője. Mesélt Budapestről, a benyomásairól. Persze nagyon tetszett neki a Nagyvásárcsarnok, amint azt megjósoltam. Mostmár csak egy hét, és én is mehetek oda.
 

Ma reggel megint azt olvastam a hírekben, hogy az éjjel két helyen is lövöldözés volt itt Hartfordban. Ezen a héten már a sokadik. És igazából semmit sem lehet tenni ellene. Hiába, ez egy szabad ország, mindenkinek szabad lőfegyvert tartani. És tartanak is. Nem nehéz hozzájutni. Ám míg a revolverhez való jog majdhogynem megkérdőjelezhetetlen szentség, egy vadiúj törvény szerint minden(de minden) vendéglátóipari egységben szigorúan tilos a dohányzás. Semmi elkülönített rész, semmi engedmény. Nincs cigi punktum. Amivel igazából egyet is értenék, mégis, valahogy nem tetszik ez az abszolút tiltás. Például egy éjszakai táncos helyen, (mint ahova tegnap is mentünk -Blu, egy belvárosi szórakozóhely), cigifüst nélkül majdhogynem steril a hangulat. Szóval olyan felemás ez a nagy törvénybetartatási szigor. Nem tudom, mit csinálnak a bosnyák étteremben, de a tippem az, hogy tojnak az új törvényre. Tessék elképzelni egy tucat bosnyákot, amint bájcsevely mellett kólájukat szopogatják a saját etnikai éttermükben, dohányzásmentesen. Nekem nehezen megy.
Tegnap megint strandoltunk, ez alkalommal a Hammonasset nevű plázson (az államban a legnagyobb), aminek a neve indiánul azt jelenti, "ahol gödröt ásunk a homokba". Nagyon szép időnk volt, és a Long Island Sound víze védettségénél fogva sokkal melegebb volt, mint a nyílt óceán Cape Cod-on. Úgy tűnik, elég jó utazó csapat vagyunk, Bea, Holta (Bea albán származású középiskolai osztálytársa, akik úgy tudtak kijönni, hogy megnyerték a zöldkártyalottót), Bjorn (Holta öccse) és jómagam. Visszafele megálltunk fagyizni egy olyan helyen, ahol a fagyissrácok és fagyislányok dalra fakadtak, ha borravalót kaptak, vagy csak úgy, hogy erősítsék a csapatszellemet. Szerintem ez az éneklés a pult mögött kicsit túlzás volt, de hát whatever sells...

Mégis jó valamire ez a nyári kutatás. Hiszen így akadtam rá arra a válaszra, amit Maxine Hong Kingston, elismert kínai-amerikai írónő mondott arra a kérdésre felelve, hogy "Miért mentik meg (szerinte) a nők a világot?": "Sose gondolkozom, azon, hogy miért. Csak azon, hogy hogyan."
Sokszor hasznos, jó dolog így gondolkozni. Mert konstruktív, és nem gabalyodik bele az ember az ok-okozat-szemek végtelen láncába. Állandóan azt kérdezni, "miért", sokszor ez csak elbizonytalanít, eltántorít a valódi céltól, sőt a valóságtól. Csupa absztrakció, spekuláció. Sokkal biztosabb a "hogyan". Például:
"Hogyan fogok fölkelni holnap korán reggel, hogy befejezzem a munkámat?"
"Hogy oldom meg ezt vagy azt a problémát?"
"Hogy érdemes ezt vagy azt elvégezni, milyen sorrend a legjobb?"
"Hogyan fogok főzni, krumplinyomó nélkül krumplipürét csinálni a Valentin búcsúvacsorájára?"
Megpróbáltam mindegyik kérdést "miért"-tel is, de abból nem túl sok jó sült ki. Így jobban tetszik, előre visz, pozitív és proaktív hozzáállást sugároz, csak hogy nagyon okostojás legyek. De komolyan. Segített.

Hol is lehetne máshol kezdeni a Függetlenség Napját, mint a Cape Cod Nemzeti Tengerparton, a homokdűnék között vezetve a felkelő nap aranyfényében? Na jó, azért ennyire nem volt idilli ez a reggel, mivel csak uszkve 5 órát aludtunk két éjszaka egymás után, de tényleg jól éreztük magunkat, megérte a négyórás kocsikázás...
... Hisz így találkozhattunk Szinával, megismerhettük a jófej szobatársait (akikkel együtt gyakoroltuk a massachusettsi akcentust), és kicsit a városkát, ahol dolgozik a nyáron. Provincetown nagyon színes, rettentően felkapott nyaralóhely, csak úgy hömpölygött a tömeg a főutcán. Ennek ellenére este meglepetéssel kellett tudomásul vennünk, hogy a kereslet ellenére minden kajás hely este 9-kor lehúzza rolót, úgyhogy egy, a város atmoszférájához illően Burger King helyett Burger Queen-nek nevezett helyen ettünk (kb. olyan volt, mint a régi balatoni hekkes vagy lángosos helyek amcsi változata). És délután, noha jéghideg volt a víz, én bizony megmártóztam. Igazi nyári délután volt, sok röhögéssel a strandon, Valentin Nobel-díj-várományos biofizikai elméleteivel, gagyi kártyajátékkal spékelve. De a nap sztárja mégiscsak az óceán volt, meg a lemenő nap, ami nem is nyugaton, hanem keleten bukott le a horizont mögé (ahonnan kelt), szerintem magánmegrendelésre. Vajon mennyi lehet a Nap napidíja? Gondolom orbitális összeg...


A foutca